- Kereső
- Friss kommentek
- Wapping nappal..., Lomiel: lájk :) »
- Belekezdés, Felagund: Icke: egy esetleges sablonváltásnál akár lehet ez a háttér is... »
- Iratkozz fel
---
A reggel lázas készülődéssel telt.
A káosz melyet sokszor még ő maga sem látott át,
most nem hátráltatta, szinte mindent elsőre megtalált.
Nem igazán adott sosem a megjelenésre,
az egyetlen amiért odafigyelt rá mégis,
mert .khm.: még a vak is látja, hogy sokszor
csak ez számít.
A zakó és nadrág élére vasalva, fehér ing,
fekete bőrcipő frissen boxolva, egy elbűvölő mosoly
és máris eladtad a terméked.
Hogy mindeközben pl: házaló ügynökként
még csak bekapcsolni se tudd azt a nyavalyás porszívót...
azzal már csak későn kezdenek el foglalkozni.
---
Fénynek mondják az alagút végén.
Ami azt illeti, nekem inkább tűnt valami félig megemésztett pacának. Mire rájöttem, hogy az eleven világ köszönt így, addigra már a két fölém hajoló mentős alakját is ki tudtam venni. Észrevették, hogy mégse sietek annyira a túlpartra, de a rutinjuk nem tört meg: egyikük folytatta a végigmatatásomat, a másik meg belekezdett a pofonvilágítós-kérdésfeltevős műsorba. Közös konklúzióként kijött, hogy talán megmaradok, de legyek szíves bevonszolni magam velük a kórházba, mert jelenleg ötletük sincs, mi bajom van. Tanácstalanságukat a kabátom elején végigömlött vödörnyi vér sem oszlatta el, hozzá tartozó akármilyen seb ugyanis nem került. A nyakamon, ahol két mély tűszúrás fájdalmát éreztem, sértetlen volt a bőr. Hát, akkor menjünk.
A mentőbe még két oldalról támogattak, de a kórházba már a saját lábamon léptem be. A nyakamban érzett fájdalom néha vissza-visszatért, és a szívverésem ritmusára bökte belém a nem létező tűket. A felvétel utáni hossszú órák a tőlük eleve várt unalommal teltek, melyen - mivel se táskámat, se egyebemet nem lovasították meg - a valahonnét lopott net segítségével próbáltam enyhíteni. Ahányszor érzékenykedni kezdett a nyakam, elkalandoztak a gondolataim; obskúrus erdélyi mondák, modern rémtörténetek ködlöttek fel előttem, Stoker és Rice kart karba öltve susogtak torokra támadó vérszívókról. A realitásérzékem végül mindig elhessegette fantáziám elborult ötleteit, hogy aztán visszatemetkezzem valami abszolút mellékes netes olvasmányba.
Egészségügyünk elhivatott alkalmazottai a tőlük várható érdeklődést tanúsították irántam napközben: semmilyet. Valami csövet persze belémdugott a nővér, de egyébként az este (mint időközben kiderítettem: már vasárnap este) befutó főorvosi vizitig felém se szagoltak. Akkor se az egyik kétségből a másikba zuhanó aggódás hatotta át a dokit; motyogott valamit a hemoglobinszintemről, majd finoman utalt rá, hogy igazából mehetnék a fenébe is, itt csak a levegőt rontom. Mivel némi lassan múló gyengeségen kívül nem éreztem magam különösebben vacakul, aláírtam a megfelelő helyeken, majd tábort bontottam. Hazatántorogtam valahogy (ilyenkor jó a kórház közelében lakni), és nagyjából az ajtónyitás lendületével zuhantam végig az ágyon. Máskor az istennek se alszom el este nyolckor, de most mintegy két másodperc alatt feketébe fordult a világ.
A telefonom ébresztőjét szerencsére még Wonggal beszélve beállítottam, különben szó nélkül kihagytam volna a találkozót vele. A kabátomra rászáradt vért se kedvem, se módom nem lévén levakarni, extra pulóvert vettem az őszi dzsekim alá, első cigi elszív, aztán nyomás. Útközben betoltam egy dupla adag reggelit, mert nagyjából úgy éreztem magam, mint aki egy hete evett utoljára. Békésen elzötyögtem a Temple-ig, leballagtam a maradék távot, és a helyi kerberosztól némi információt kicsikarva felkaptattam az északi szárny D szintjére.
Wong egy, az albérletemnél alig nagyobb irodában fogadott. Öltözködési stílusa előző nap óta nem sokat változott; mikor beléptem, ormótlan csatos bakancsát az asztalon pihentetve épp valami papírcsomót böngészett. Bal kezében most is ott volt a sétabotja, oda se nézve forgatta-pörgette a levegőben. Felpislantott, láthatóan megpróbált visszakeveredni valahonnan az ideák világán is túlról. Nem mondom, hogy egyszerűen, de sikerült neki. A paksamétát az őskáosz állapotában leledző asztalra dobta, a várható eredménnyel; a lapok egyenletesen szétterültek két méter sugarú körben. Nem zavartatta magát, belekezdett abba, ami miatt idejöttem. A bevezető fél mondaton se volt azonban túl, amikor összevont szemöldökkel rám meredt, majd nagy ívben a fejem felé lendítette a botját. Bizonytalan, nagyon halványan bizsergő érzés futott végig rajtam; mintha döglődő villanypásztorhoz nyúltam volna, vagy nagyon sok kávét húztam volna le. Wong komoran, de nem csökkenő érdeklődéssel bámult tovább.
- Furán fog hangzani, de... Téged megtámadott egy vámpír. - Elsőre majdnem felröhögtem. A nyakamból azóta eltűnt fájdalom emléke nyomán közepesen rosszul sikerült ugratásnak tartottam a dolgot, amíg rá nem jöttem, hogy Wongnak gőze sincs arról, mi történt velem találkozásunk éjszakáján. Önkéntelenül megdörzsöltem a nyom nélküli tűk helyét.
- Ezt mégis hogy értsem? - érdeklődtem, nem túl elmésen, mihelyt szóhoz jutottam.
- Ahogy mondtam.
Zavart csend.
- Kérhetnék egy pohár vizet? - kérdeztem.
- Hogyne. Miss Jackson? - szólt ki az ajtón. - Hozna egy pohár vizet?
Dekoratív titkárnő tipegett be a vízzel, majd rögtön távozott is. Kortyoltam egyet, ültem tovább, és próbáltam elhinni, hogy Wong valójában nettó őrült. Nemigen sikerült, még azután se, hogy rövid szünet után letolta nekem egy gyengébb urban fantasy forgatókönyvét. Hogy igenis léteznek vámpírok; hogy veszélyben vagyok, és sötétedés után vigyázzak az utcán; hogy hamarosan "fel fogok eszmélni", amit bővebben kifejteni az istennek se volt hajlandó; és hogy a szöveg, amit adni készül nekem, még további veszélyeket vonzhat, és ettől függetlenül is valószínűleg gyökeresen megváltoztatja az életem. Továbbra is érdekel az ajánlata?
Érdekelni érdekelt, de bizonytalan bólogatásnál több nem tellett tőlem. A "munkája" - akármilyen munka is legyen - volt az egész agyrémben az egyetlen hétköznapi részlet; úgy döntöttem, egyelőre belekapaszkodom, a megháborodást meg későbbre hagyom egy kicsivel. Wong felkelt az asztala mellől, matatott valamit az egyik szekrény oldalán, mire az - a hollywoodi hangulatot tovább fokozva - ajtóként vált el a faltól, egy nagyobb klotyónyi fülkét tárva fel. Wong maga után intve belépett; ahogy követtem, megint végigfutott rajtam az a behatárolhatatlan borzongás (madártoll a fülemben, laposelem íze a nyelvem hátulján), de egy pillanat múltán már nyoma se volt.
A fülke könyvekkel volt tele. Az iroda után ez nem jelentett változást, ott is minden létező falfelületet könyvespolcok borítottak, de ezektől a könyvektől azonnal megindult a nyálelválasztásom. Csatos fóliánsok, foszló kötésű borjúbőr kódexek, lefűzőbe szorított kézirat-fénymásolatok, a nyomtatás hajnaláról származó első kiadások zagyva egyvelegben. A felük gerincén nem volt olvasható a cím, a meglévő fél felének a nyelvét se ismertem fel; amit viszont ki tudtam olvasni... Erre mondják, hogy az anyámat is eladtam volna, hogy ide egyszer beszabadulhassak. Wong turkált egy darabig, aztán kirángatott két antik ritkaság közül egy egyszerű kartonpapír lefűzőt, és kifelé indult vele. Az ajtóban ismét összerándultam; mintha valaki ezüstborotvát húzott volna végig a gerincvelőmön. Mi a...?
Mikor visszaültünk az asztalhoz, Wong a kezembe adta a dossziét. Görög betűs, nyomtatott szöveg volt benne, hetven-nyolcvan oldal, láthatóan nem először lefénymásolva. Aszpasziosz: A világ természetéről, adta tudtul az első oldal. Belelapoztam, bár nyilvánvaló volt, hogy ennyiből semmit nem fogok megállapítani róla. Megígértem Wongnak, hogy amint jutok vele valamire, jelentkezem, aztán elhúztam a csíkot - még lakásügyben is dolgom volt aznapra.
Újabb adag. Zene (de főleg és leginkább témához nem illő, ámde scary video) ehhez itt.
Kilépve a lakásból ugyanaz a szürkeség fogad. Ami új, az az érzés. Valaki figyel. Minden lépéssel egyre inkább ágaskodnak a tarkómon a szőrszálak. Néznek, figyelnek, és én nem látom, ki az, mi az, és mért.
Nem vagyok egy paranoid alkat. Most mégis lépésenként hátrafordulok, hátha meglátok valamit. Basszus. Basszus. Hétszer is basszus. Senki.
Mindig jók voltak a megérzéseim, soha ilyen ok nélkül való dolog nem történt velem. És most... mégis. A légzésem felgyorsul, a vérnyomásom 300. Mi a franc ez itt?!
Buszra szállok a Hyde-ig. Ilyen hülye érzésekkel, hogy követnek, sétálgasson, akinek hat anyja van. Akárki figyel, csak lerázom már... figyelni? Lerázni? Hova jutottam, a francba is?!
Mire a busz beáll, úgy pattanok rá fel, mint egy űzött vad. Az a nem létező tekintet mintha a vesémbe látna, és én nem akarom, hogy odáig lásson, vagy bármily keveset belőlem! Kapaszkodok, ahogy vesszük be a kanyart, és még mindig nem jobb. Mi a büdös franc van?! Senki nem szállt fel velem, és senki még csak rám se néz, de mégis, mind mintha engem figyelne. Hirtelen szinte ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elüvöltsem magam. Hagyjátok abba ezt a nézést! Nem akarom! Álljatok le! Az utolsó pillanatban fogom vissza az ordítást, csak valami apró nyüszítés hagyja el a torkomat.
Lepattanok a következőnél, én ezt már nem bírom idegekkel. Mi lesz ennek a vége? Sehogyan sem jó, a nézés, az érzés követ. Hova menjek, és mit csináljak?!
Oké, Izzy, csak nyugi. Lélegezz mélyeket. Ha figyelnek, hát figyelnek, most már közelebb vagy a parkhoz, mint haza, menj tovább. Egyik láb a másik után. De figyelnek. Figyelnek, figyelnek, és mindjárt megőrülök.
Továbbmegyek a park felé, és nagyon küzdök a futási kényszerrel addig. Kényszerítem magam a nyugodt léptekre. Úgy érzem, mintha a lelkem forogna veszélyben, ez több annál, mint mikor valami bunkó az ember seggét stíröli. Itt most ÉN forgok kockán. A francba is, futok!!!
Kapkodom a levegőt, mikor beérek a parkba.
Csönd. Szabályos csönd, de nem csak kint, bent is. Elhallgatott a nézés. Igen, épp ebben a szinesztetikus formában jut eszembe, és hirtelen nagyon elszégyellem magam. Nevetséges volt ez a műsor, mi a fene történt velem? Nem szoktam ilyet... én nem szoktam félni, nincs mitől. Pánikroham? Pillanatnyi elmezavar?
Mindegy már, akármi is volt. Megkeresem a helyet a parkban, és rögvest el is felejtem az egészet. A hely esszenciálisan gyönyörű. Befogadó hely. Leülök a tisztás közepére, egy pár percig csak nézek körbe, aztán rajzolni és fényképezni kezdek. Levázlatolom a helyet, és már jóformán tudom is, mi akar majd idekerülni. Sietek, persze, a fene se akar a hóban kuporogni, ráadásul sötétedik...
Mikor elindulok vissza, és kiérek a parkból, újra rám veti magát az érzés, hogy figyelnek.
(folyt. köv.)
Még mindig szombat, még mindig Izzy. Hangulatzene itt.
A Tower Bridge-nél újabb állomás. Nem lehet nem észrevenni a kontrasztot az emberek és a madarak között. Az égi rendezettséghez képest a káosz, az értelmetlen nyüzsgés, a közös akarat teljes hiánya. Értelmetlen felfordulás, értelmetlen létezés. Azt hiszem, ha isten lennék, belenyúlnék valahol a folyamba, és tisztítanám, terelném. Nem hiszem, hogy az iménti madarak sokkal több tudatos céllal bírnának az embereknél - sőt. Az emberek, biztos vagyok benne, mind meg tudják ideologizálni, mi értelme van beletagozódni a tömegbe ezen a hideg, szürke, és világos szombat délelőttön, és mégis. Olyan bagatell. Akármi is a madarak célja, jelenlétük, dinamizmusuk ősi, és okkal való - az ember egy folyamatos miért. Ehh.
Nem is nézem őket sokáig, jókora kerülővel hazaindulok a Temze-parton, a raktárépületek árnyékában. A víz zöldesszürke, mint minden ma reggel. A szemem elmerül benne, én meg a gondolataimba. Meg kell ragadni valahogy azt a dinamizmust, azt a mozgást, muszáj megmutatni az embereknek, ha már az égre nem néznek. Egy pillanatra mintha kiszakadnék, talán a nevemet hallom, de nem is érdekel. Ez nem egy népes útszakasz ilyenkor, épp ezért választottam. De újra hallom, hangosabban, nem tehetem meg, hogy ne forduljak meg - ki lehet itt, aki tudja, ki vagyok? Nem vagyok társaságba járó fajta; és bár ez művészkerület, nemigen járok össze a szomszédokkal. És mert a művészféle elég egoista ahhoz, hogy másokkal ne törődjön, jobban el vagyok rejtve, mintha tényleg...
A fazon, aki kiabált utánam, nem ismerős. Kalapja van és ballonkabátja, hóna alatt újság. Nagyszerű. Nem olyasvalaki, aki foglalkoztatna, így elsőre. Közelebb jőve ismerős, de hát ezen a mi belterjes brit szigeteinken ki ne lenne az, szinte minden férfinek ugyanaz a hízásra hajlamos, sápadt arca, vizenyős szeme és vastag szája van. Bemutatkozik, és így már meg is van, régi iskolatárs. Barátságos, érdeklődik, mi van velem, a gimnázium óta nem találkoztunk. Valamiért hirtelen érdekelni kezd, no nem az ember, de a szituáció. Egy félórára kedvem van eljátszani a kedélyes brit polgárt, aki örömest hall a régi osztálytársakról, és persze, szívesen meghívatom magam egy kávéra. Az sose jön rosszul. Közben a figura beszél. Valamit beszél. Nyilván van némi gyakorlata az ilyen mesélgetésekben, rendes britnek ez olyan alapskill, mint az időjárásról való társalgás. Így nekem csak az udvarias érdeklődés látszatára kell ügyelnem. Ó, hogy valami kutató lett, kint volt Amerikában, nahát. (Nem zavar, ugye, ha rágyújtok.) Megnősült, gyerekei vannak, wow. Most itt kapott valami új állást, ami nagyon érdekes, hát persze. Megcsodálom a tárcából mutatott családi képeket is (Nahát, még divat az ilyesmi?).
Hogy velem mi van. (Csak nem úszom meg, beszélni kell.) Ó, hát szobrászat, azt végeztem, mondhatni megy is a szekér. Hogy kiállítás? Igen, hogyne, most még két hétig láthatóak a textilszobraim, várj, pont maradt a farzsebemben egy prospektus, itt a cím. Bizalmatlanul méregeti, azt mondja, nem szeretik, ő meg a felesége, a modern izéket. Szóval modern izé. (Gondolhattam volna, az ilyeneknek megáll a művészet Michelangelonál, azt hiszik, azt még értik. Milyen buták.) Hát, igen, ez is afféle, de azért tegyetek egy próbát. Bizonytalan talánt mond, biztos vagyok benne, hogy messziről elkerülik majd a galériát, de annyi baj legyen, nem az a pár font, vagy az ő figyelmük fog a tulajnak hiányozni.
Család. Ó, hát ez érdekes téma. Volt egy férjem, elváltunk. Szerencsére annyira nem érdeklik a részletek, így megkímél attól, hogy Suze-ról is mesélnem kelljen neki. Susannah... volt, nincs. Hát, igen, nem hiányzik szegény volt osztálytársnak a halott gyerek drámája így szombat reggel. Így is kissé feszeng, az udvariassága olyan helyzetbe hozta, hogy találkoznia kellett valakivel, aki nem fér bele igazán a világába. Ezzel én is így vagyok. Így a kötelező udvarias körök után köszönöm a kávét és lelépek. Kimondatlanul marad a baleset, Suze a gépeken, egy csonka, gyenge test a takaró alatt, aki már nem is ő, csak a hivatalos megnevezés szerint ugyanaz a személy, aki aztán végleg kis is halványul a világból; kimondatlan a másik gyerek az én kislányom szívével, meg a bulvárfelhajtás; kimondatlan Harry, akivel azon az utolsó éjszakán beszéltünk utoljára, és a függősége - mikor az utolsó bőröndömért visszamentem, már ő is csak egy roncs volt a takaró alatt, mint Susannah. Még az összeszurkált kar is ugyanaz volt, belém égett a látványuk. Azóta nem hallottam Harryről, de gondolom, ha meghalt volna, értesítettek volna. És erről mind nem esik szó, az udvarias good-bye jótékonyan egyszerűsít mindent. A sarkon már nem is emlékszem a kalapos nevére, pedig amikor beszéltünk, még az is beugrott, melyik padban ült - hiába, mindig a vizuális memóriám volt a jobb. Most sietek haza - a madarak mozgása érdekel most a legjobban. Dolgozni kell.
Hazaérve beüzemelem a számítógépet. Ritkán használom, ha heti egyszer bekapcsolom, már jó. Ősöreg, és a net sem valami új dolog rajta, még betárcsázós modemem van. Egyszer járt a műtermemben egy srác pár hónapja, modellt állt egy tanulmányomhoz, informatikusnak tanult egyébként. Na, hát ő teljesen kiakadt rajta, állítólag ilyen is csak múzeumokban van már. Ki tudja, majd a legközelebbi nagyobb pénzemnél talán megérné majd egy laptopot szerezni, valami újabbfajta nethozzáféréssel, de igazából nincs kedvem. Nem értek hozzá, és nem is akarom megtanulni. Amíg a Windows betölt, bőven van időm főzni egy kávét. Lassan kortyolgatom - aztán ki is hűl, mikor végre működni kezd a cucc. Először keresgélek, wikipediáról és hasonló komolyságú helyekről próbálok valami adatot gyűjteni a madarakkal kapcsolatban. Találok ezt-azt, fel is írom. Aztán eszembe jut, hogy ideje volna mailt is nézni, hátha jött fontos. Bár némely dolgok fölött el tudok siklani - a kalapos osztálytárs mondta, hogy volt találkozó, és furcsállotta, hogy nem kaptam róla mailt. Lehet ám, hogy kaptam is, de alighanem volt jobb dolgom... Mindenesetre most átnézem alaposan. Meló kell ugyanis, kezdek kifogyni a pénzből, és kéne valami lehetőség, mert ez hamarosan éhkopphoz vezet majd. A cigiről lemondani esélytelenebb, mint a halottfeltámasztás, de a kaján tudni fogok spórolni. Ha munkában vagyok, nem eszem ugyanis.
Rövid utakodás után meg is találom azt, amit keresek. Jár nekem pár művészeti hírlevél, az egyikben van egy pályázat. A Hyde Parkba akarnak valamit, épp össze is vág a madaras témával. Határidő a napokban jár le, de most már nem is vagyok megakadva, jön az ötlet, mintha dézsából ömlene. Ki is kapcsolom a gépet, miután felírtam a legfontosabbakat, és nekiállok vázlatozni, se látok, se hallok órákig.
Addigra már tele van egy fél füzet, és a Változások Falára is kerül néhány új elem. Madárrajok, ritmusok, vastag fekete alkoholos filccel. Valamiért eszembe jut egy Blake-idézet is: "Lásd a világot egy homokszemben, s az örökkévalót egy órában", azt is odaírom mellé. Aztán kapom magam, és még sötétedés előtt elindulok a park felé. Mellékeltek képet, de nekem pontosan tudnom kell, hol a helyszín. A látni vágyás olyan erős bennem, hogy még majdnem kabátról is elfelejtkezem, de végül elindulok.
...nos, valójában szombat. De jó hangzott az alliteráció.
Alkotói válság, vagy mi. Nem, nem ihletre várok, az az amatőrök dolga. Nekem muszáj lenne dolgoznom, kezdek kifogyni a pénzből. De már jó ideje csak az időelcseszerintés című mutatványt adom elő, 24/7. Pedig itt van az ötlet, megvan az irány, csak belekezdeni nehéz. Mindig az. Előtted a papír, üresen, fehér falak, halott anyagok körben, várják, hogy valami célt kapjanak, átalakuljanak valami nagyszerűbbé, minden kész, hogy kitöltsem az üres helyeket, de csak szívom egyik szálat a másik után, már az első doboz felénél tartok, pedig még 10 sincs.
Horror vacui, csak ez nem az üresség kényszeres kitöltését hozza, hanem hogy nem merek nekiállni és belerakni valamit. Van valami félelmetes szépsége a kialakulatlanságnak, a káosznak, ebből még bármi lehet. Tiszta, egyszerű felület a valóság szövetén, és ebbe integráljak én valamit? Az igazi művészet úgy alkotni, hogy a kész dolog beleolvadjon a létezésbe, indokolt és átgondolt legyen, valami olyan, aminek ott és akkor ott kéne lennie. És mi van, ha hibázok? Persze, ez egyszerű, ha nem jó, lebontom, és újrakezdem, egy teremtés - egy pusztítás, matematikailag kiegyenlítik egymást, és mégsem tudok belevágni.
Nem az a fajta félelem, amikor rettegsz, érzésre inkább szorongás, vagy még az sem. Csak egy alig észrevehető valami, mint egy üvegbúra, ami megakadályozza a kreatív energiák kitörését. Ülök, háttal a falnak támaszkodva a földön, mellettem hamutál és kávésbögre, mérgezem magam inkább.
Aztán úgy döntök, hogy ebből elég volt. Egy séta ilyenkor jót szokott tenni, ha járok egyet, talán visszatérve neki tudok végre állni, és dolgozni. Ez szokott lenni, egy kis friss levegő, kicsit kinézni a képből - és ha visszafordulok, majd nem alszom megint egy hétig, csak melózok, és agyoncukrozott kávén meg cigin fogok élni, de a végén kész lesz.
Havazott az éjjel, és ahogy az eget elnézem, fog még ma is. Rovom az utcákat, gyakran nézek föl, időnként bekukkantok egy résnyire hagyott ablakon, vagy egy kerítés túloldalán. Nézem a várost, mindent befogadva és néha részletekre koncentrálva, jé, az a kerítés pont olyan, mint az oxfordi temetőé, az általa takart ház kéményéből füst száll, a tél ellen fűtenek - furcsa volna egy temetőben az a füst. Gyakran nézek föl, az emberek az égre azt mondják, szürke, és nem látják az árnyalatokat, a formákat - vajon hova teszik a szemüket? Csak néznek, és nem látnak, nekünk kell kiemelni és absztrahálni a világban lévőket, az ő nyelveik szerint, hogy egyáltalán észrevegyék. Itt ez a felhő, ott az a megejtően gyámoltalan pózban alvó hajléktalan a kapualjban, ha lefotóznám, vagy megszobornám, azt mondanák, gyönyörű. Emberek, lássatok, ne csak nézzetek. Itt van minden. Még sok is.
A Croft street sarkánál szúrom ki a madárrajt. Valami feketék, varjak vagy hollók talán, nem tudom, sosem értettem a madarakhoz. Ahogy repülnek, felemelő, és csodálatos, mintha egy közös tudat mozgatná őket, egyszerre váltanak irányt, nincs vezető, nem azt követik, hanem tudják, merre fordul a másik száz, úsznak és balettoznak a levegőben, én meg csak állok, mint egy hülye, nézek fel, bámulom őket, mint aki még nem látott ilyet. Tessék, az én szememnek is lehet újat mutatni, most feltűnt, de megfogtam és megfogott a dinamizmus, a téma, most már el nem eresztjük egymást. Eltűnnek a láthatárról, és én tovább megyek a híd felé.
/Nesze nektek, női impresszivitás. Jön még./
